Németh Zoltán

Vannak szavak, kifejezések, melyeket gyönyörű magyar Anyanyelvünkkel sem tudunk megmagyarázni. Ilyen például a szerelem. Ilyen Erdély is. Aztán amit nemcsak leírni, körülírni, hanem megmagyarázni is nehézkes volna (egy élet is kevés volna rá): a szerelem Erdély iránt... Ha van egy kicsike darab vidéke ennek a Világnak, ahol a szíve dobog, ahol igazán a közepe van, hát: az Erdélyben van. A Székelyföld: végzetes szerelem, első látásra. Természeti szépségei, székely népe, a híres székely vendégszeretet, mind-mind olyan dolgok, amelyeket megpróbálhatnánk elmondani, körülírni, kifejezni. Elmondani az elmondhatatlant? Amikor az oda húzó gondolatok is csak kergetik egymást addig, míg ismét ott nem vagyunk? S ha ismét ott vagyunk: a kergetőző, rohanó gondolatok megnyugosznak. Nem henyélnek, dolgoznak ugyan még, de már inkább mélyítik az addig zaklatott Lelket.

Intézményünk tanárai és diákjai esztendők óta rendszeres vendégei a szovátai Telekinek. Mintha csak Család vendégeskedne Családnál. Ismeretségek, barátságok is szövődtek már... Azaz: itthonról hazamegyünk, ha Szovátára térünk.

Tudom: a székelynek egyik legfőbb kincse a Vendég. De míg mások a kincset gyűjtögetik, aranyborjúként imádják, elherdálják, addig a székely ezt a kincsét megbecsüli, szereti, gondolatját is kitalálja s kérés nélkül is elébe teszi a Szívét. Azaz mindenét. Teszi mindezeket oly derűvel, szeretettel, humorral, komolysággal, odaadással, érdeklődéssel, hogy az még a sokat látottakat is elgondolkodtatja. Pedig ezen nincs mit gondolkodni. Beszélni róla, vagy megmagyarázni pedig végképp értelmetlen volna. Érezni kell. S persze viszonozni, hiszen minden kincs csak akkor ér valamit, ha másik kinccsel viszonozzuk. Nem azért, mert az úgy illik, vagy kötelesség volna! Nem, korántsem... Ilyenkor egy kicsit talán Szívet is cserélünk. Ha valaki nekünk adja az övét, mi a miénket adjuk neki, hisz Szív csak kell tán mindenkibe! Szív nélkül nincs Élet, ha mégis van, az nem Élet.

A Teleki igazgatója, Szolláth Hunor igaz jó barátom, már esztendők óta. S mindenki oly kedves (pedig lehet, hogy fáradtak, nyűgösek, stb., mégis...). Bármikor fordulhatunk bizalommal kérdéseinkkel, kéréseinkkel, gondjainkkal (ha egyáltalán akadnak ilyenek) a recepciós Kollégákhoz, mindig megnyugtató választ kapunk. Földre szállott Tündérek a Konyhásnénik, akik nem csak varázslatosan finom napi betevőink mesterei, hanem kedvességükkel, jó kedélyükkel, humorukkal és kacagásukkal még egy fárasztó napot is körbearanyoznak. Vagy az éjjeli ügyeletes Kolléga, akivel - ha nem tudok aludni - szintén oly jókat lehet beszélgetni...

EGYETLEN kellemetlen tapasztalatom van évről-évre: ez pedig hogy el kell jönni onnan... Otthonról hazajönni. Kellemetlen, mert... maradnánk még, tanárok, diákok. Mi hazajövünk, de a Szívünk egy darabja mindig odaragad. Nem magyaráznám tovább: aki járt már ott, az tudja, aki ezután megy oda, majd megtudja. Az eljövés-hazajövés a legnehezebb. De minden eljövetel magában rejti egy jövendő érkezés reményét! Én pedig nagyon szeretek megérkezni is Szovátára, a Telekibe...

Öleléssel: Németh Zoltán tanár